Be kell, hogy valljam, néha eltűnődök Mónikán. Évek óta, napi rendszerességgel ajánlja fel életének egy részét, hogy aberrált emberekkel készítsen műsort. A meghívott „vendégek” az emberi kapcsolatok undorító paródiáját mutatják be. Egy cseppet sem kímélve mások testi-lelki épségét, a stúdió székeit vagy éppen a magyar nyelvet. Történeteiket időnként nem igazán tudom követni, vagy azért, mert az általuk használt szókészlet az enyémmel csak apró részhalmazt alkot (van, hogy szinte csak a kötőszavakra korlátozódik), esetleg a kiejtésük annyira speciális, amit már én sem értek. Lényeg, hogy indulatok feszülnek egymásnak napi negyvenöt-ötven percben olyan lények által, akik a társadalmi együttélés szabályait sosem tudták elfogadni, vagy megérteni. Ösztönlények, akik megköszönik, hogy Mónika lehetőséget adott nekik, de aztán megszólal a gong és egymásnak feszülnek, és az egész átcsap egy igazi útszéli perpatvarba.

Mindezek után kérdem én, hogyan tudja megőrizni épelméjűségét Mónika? Erkölcsi értékrendje hogyan tud megmaradni egy ilyen közegben? Miközben nap, mint nap látja az emberi élet állatias megnyilvánulásait, hogyan képes fennmaradni és nem lesüllyedni az ő szintjükre?

De a címben szereplő Nietzsche idézetnek van egy első sora is: Aki szörnyetegekkel küzd, vigyázzon, nehogy közben maga is szörnyeteggé váljék. (Most szólok előre, gyakran olvashattok majd idézeteket tőle a blogomban, mert rájöttem, hogy a műveltségbeli hiányosságokat könnyű leplezni azzal, ha valamely híres filozófustól idézel. Nietzsche pedig erre tökéletes alany.)

Kérdés az, hogy Mónika azért kezdte el a műsort, hogy megmutatva a társadalomnak ezt a torz karikatúráját, ezeket a szörnyetegeket, a tévénézőket akarja egy teljesebb élet felé terelni. Az Abyss, az emberi lélek legmélye kerül bemutatásra, és mint egy Bosch festményt szemlélve rémül meg az ember. Jobb esetben.

Esetleg egy freak-show az egész, ahol Mónika a porondmester, csak nem testi fogyatékkal, hanem lelkivel élő emberek kerülnek a színpadra. Alantas lényünk pedig epekedve várja az aznapi nyomorúságot, hogy bizonygathassuk magunk előtt: Mi ennél különbek vagyunk! De az egyetlen különbség csak az, hogy a ketrec másik oldalán állunk.

Akár tanító jelleggel, akár a cirkusz miatt csinálja már több éve, az biztos, hogy rendkívül nyomasztó lehet. S félek, hogy a mélység már visszanézett belé.