Eljött hát a 2010-es év, amikor is – Arthur C Clarke szerint – berobban a Jupiter.

Miközben a közös szovjet-amerikai űrmisszión a Leonov megközelíti a kilenc éve elhagyott Discovery űrhajót, a Földön kirobbanni látszik a harmadik világháború. Ekkor a monolitok a gázóriást berobbantják és létrehoznak egy csillagot, ami lehetővé teszi az élet továbbfejlődését az Európa holdon. Az új fejlemény eltántorítja az emberiséget az önpusztítástól, és reménykedve tekint a jövő felé.

Több, mint valószínű, hogy ez a vízió nem fog megvalósulni ebben az évben, hiszen már a 2001-es vízió sem jött létre. Furcsa látni, hogy a hatvanas években hogyan képzelték el a XXI. századot. Az űrtechnika akkori fejlődésének tekintetében nem is tűnt nagyon eltúlzott elképzelésnek. Bár részben igaza lett Clarke-nak – nemzetközi űrállomás, civilek űrutazása -, de az interplanetáris emberi utazás 1972 után megszűnt. Épp ahogy azóta megszűnt a gonosz birodalma is. Darabjaira hullott, így már nem kell attól félni, hogy a Mars nem csak a színe miatt lesz a vörös bolygó.

Az űrszekereken és a csillagkapun szocializálódott fiatalok persze már alig várják a földön kívüli kapcsolatot, ami egyre tovább késik. Persze ennek a szcientológusok örülnek, mert több idejük van felkészülni. Bár sokkal valószínűbb Lemnek az elképzelései, mely szerint ha találkozunk is idegen értelmes lényekkel, képtelenek leszünk a kapcsolatfelvételre. Vagy annyira értelmezhetetlen életforma (Solaris), vagy a társadalma annyira totaliárus és zárt (Éden), esetleg az üzenetükből legfeljebb egy csodafegyvert vagyunk képtelenek készíteni (Az Úr hangja), vagy már megsemmisültek, de így is fenyegetést jelentenek számunkra (A Legyőzhetetlen). A legbékésebb találkozás Pirx pilótáé, akinek szeme láttára megjelenik egy idegen objektum az űrben, majd eltűnik és ő még csak oda sem tud köszönni.

Kiskoromban én is sokat képzeltem erről az évről (vagy még inkább 2015-ről, hála dr. Emett L Brown-nak), ami nem nagyon valósult meg. Szerencsére.