Mostani bejegyzésem apropóját egy késő éjszakába nyúló pénteki nap inspirálta. Történt ugyanis, hogy miután a vendéglátó ipari egységben elérkezett a zárás ideje és többszöri figyelmeztetés után kénytelenek voltunk elhagyni a helyiséget, egy hatalmas könyv-bútor-egyéb halomba botlottunk. Lomtalanítás a kerületben. A sok könyv között egy szinte teljes sorozatú Képes történelem sorozat is feküdt. Ahogy lapozgattam ezeket, úgy éreztem, mintha a történelem ura leskelődne a vállam fölött. Ezen könyvek, melyek a történelmet írták le mostanra már önmagukban egy történelmi kor leleteivé váltak.

Azon olvasóimnak, akik önhibájukon kívül nem találkoztak a Képes történelem sorozattal elmondom, hogy ez a több kötetes opusz igényesen és részletesen mutatta be az egyes történelmi korszakokat. És még képes melléklet is volt hozzá. Igaz, jobbára fekete-fehér. Az őskortól a munkásmozgalomig teljes volt a paletta, mármint a mainstream históriát tekintve. Egész a nyolcvanas évekig ment a sorozat, aztán befejezte magát. Majd jött a rendszervált(oz)ás és ezen kiadványok már nem voltak teljes mértékben szalonképesek. Szemléletük a marxista ideológiát követte, amelynek a lényege az, hogy a történelem nem más, mint az osztályharcok sorozata.

A kilencvenes évek nem csak a történelemben, de a történelem szemléletben sok változást hozott. Fukuyama professzor egyenesen a történelem végét hirdette: a jóléti társadalmak a demokrácia mezején hatalmas nagy dzsemboriban egyesülnek. Erre egy másik professzor, név szerint Sam Huntington beintett neki és azt mondta, hogy a Szovjetunió és a keleti blokk felbomlása még nem a vég. Egyszerűen csak egy újabb kezdet. A civilizációk összecsapásában le is írta, hogy az eddigi kétpólusú ideológiai harc helyét átveszi a kilencpólusú civilizációs háború. Persze még ott vannak az neo-oldszkúlosok is, akik még a hégeli triádát istenítik, csak kissé újragondolva a korszellem (Zeitgeist) fogalmát. Hiszik, hogy a történelem folyamán egy minden érát átívelő ideológia „irányította” a társadalmi folyamatokat.

A történelem mindig a tegnapról szól a ma szemszögéből. Azt, hogy a jövő generációi miként fognak tekinteni ránk most még nem tudhatjuk. Képes-e az ember a múltat teljes mértékben objektívan kezelni? Egyáltalában lehetséges-e és szükséges-e? Minden egyes ma élő ember, aki tudatánál van és a társas kapcsolatok révén érintkezésbe kerül az ember által alkotta külvilággal, életkorát tekintve már elmúlt negyvenezer éves is. Szocializációja csak része a több tízezer éves folyamatnak, így születésétől kezdve már egy bizonyos szintre jutott társadalom viselkedésnormáit sajátítja el. Léteznek még természeti népeknél olyan izolált törzsek, amelyek egyes egyedeit kiemelve, azokat ugyanazon törzs több száz évvel ezelőtti állapotába helyezve teljes mértékben be tudna illeszkedni. Részünkről ez már nem lehetséges. A nyugati típusú társadalomban a technikai és kulturális változások miatt, - amelyek jelentős részét a demográfiai tényezők katalizátorként gyorsítják – az adott körülményekhez való alkalmazkodásként egyedei gondolkodásmódja is folyamatosan változik. Higgyük el, hogy fejlődik, de mindenképpen egy adott irányba halad. Ebből adódóan a történelmi eseményeket, történéseket és döntéseket nem lehet a mai szemmel megítélni.

Sajnos bő lére eresztettem mondandómat, de összegezve csak annyit mondhatok, hogy ha a történelemre tekintünk, akkor ne ítélkezzünk, hanem tanuljunk belőle.