Twist Oliver, a kis árva félénken kér egy menüt a pultnál, amikor is megkérdezi a kiszolgáló, hogy ajánlhat-e többet. Oli elkezd hüppögni és elmondja, hogy ez a legszebb dolog, ami vele történt eddig. A pultos hallgatja a szomorú történetét, amikor is a menedzser közbelép, hogy haladjon a sor. Miután ő is végighallgatja a kisfiút, megnyugtatja, hogy náluk mindig lehet repetázni, csak pénz kérdése, viszont legközelebb ne tartsa fel a sort, mert kidobatja a biztonságiakkal.

Többet kérni és kapni mindig jó. Evolúciós kényszer, hogy mindig többre vágyunk és nem elégszünk meg azzal, amit kaptunk. Ennek a kettős-spirálos mozgatórugónak köszönhetjük, hogy alakított környezetünk, életminőségünk semelyik egyéb állatfajjal sem mérhető össze. Mostanra viszont már elértük azt a szintet, hogy emberszaporulat terén is túltermelési válságba kerültünk. Kérdés csak az, hogy képesek vagyunk-e megállítani ezt a folyamatot?

Képesek vagyunk-e szembefordulni saját ösztöneinkkel? Programozásunktól eltérően cselekedni és nem csak egy nap egy héten, hanem egész hátralévő életünkben. A már felnőtt generációnak ez szinte lehetetlen, mert nem erre lett kondicionálva. Hisz általánosságban az ember nem mond le a kényelemről egy látens, távoli fenyegetés miatt. A szükségletek hierarchiájában is a legmagasabb szint az önmegvalósítás. Csak sajnos az önmegvalósítás jelen felfogásban egyet jelent az önzéssel. Ha mi nem is tudunk megváltozni, akkor legyen célunk az, hogy a következő generációkban ne alakulhasson ki ez az eltorzult értékszemlélet. Ezért mondom, hogy az új jelmondat legyen ez:

Dare for less – Merj kevesebbet!

Mostani bejegyzésem apropóját egy késő éjszakába nyúló pénteki nap inspirálta. Történt ugyanis, hogy miután a vendéglátó ipari egységben elérkezett a zárás ideje és többszöri figyelmeztetés után kénytelenek voltunk elhagyni a helyiséget, egy hatalmas könyv-bútor-egyéb halomba botlottunk. Lomtalanítás a kerületben. A sok könyv között egy szinte teljes sorozatú Képes történelem sorozat is feküdt. Ahogy lapozgattam ezeket, úgy éreztem, mintha a történelem ura leskelődne a vállam fölött. Ezen könyvek, melyek a történelmet írták le mostanra már önmagukban egy történelmi kor leleteivé váltak.

Azon olvasóimnak, akik önhibájukon kívül nem találkoztak a Képes történelem sorozattal elmondom, hogy ez a több kötetes opusz igényesen és részletesen mutatta be az egyes történelmi korszakokat. És még képes melléklet is volt hozzá. Igaz, jobbára fekete-fehér. Az őskortól a munkásmozgalomig teljes volt a paletta, mármint a mainstream históriát tekintve. Egész a nyolcvanas évekig ment a sorozat, aztán befejezte magát. Majd jött a rendszervált(oz)ás és ezen kiadványok már nem voltak teljes mértékben szalonképesek. Szemléletük a marxista ideológiát követte, amelynek a lényege az, hogy a történelem nem más, mint az osztályharcok sorozata.

A kilencvenes évek nem csak a történelemben, de a történelem szemléletben sok változást hozott. Fukuyama professzor egyenesen a történelem végét hirdette: a jóléti társadalmak a demokrácia mezején hatalmas nagy dzsemboriban egyesülnek. Erre egy másik professzor, név szerint Sam Huntington beintett neki és azt mondta, hogy a Szovjetunió és a keleti blokk felbomlása még nem a vég. Egyszerűen csak egy újabb kezdet. A civilizációk összecsapásában le is írta, hogy az eddigi kétpólusú ideológiai harc helyét átveszi a kilencpólusú civilizációs háború. Persze még ott vannak az neo-oldszkúlosok is, akik még a hégeli triádát istenítik, csak kissé újragondolva a korszellem (Zeitgeist) fogalmát. Hiszik, hogy a történelem folyamán egy minden érát átívelő ideológia „irányította” a társadalmi folyamatokat.

A történelem mindig a tegnapról szól a ma szemszögéből. Azt, hogy a jövő generációi miként fognak tekinteni ránk most még nem tudhatjuk. Képes-e az ember a múltat teljes mértékben objektívan kezelni? Egyáltalában lehetséges-e és szükséges-e? Minden egyes ma élő ember, aki tudatánál van és a társas kapcsolatok révén érintkezésbe kerül az ember által alkotta külvilággal, életkorát tekintve már elmúlt negyvenezer éves is. Szocializációja csak része a több tízezer éves folyamatnak, így születésétől kezdve már egy bizonyos szintre jutott társadalom viselkedésnormáit sajátítja el. Léteznek még természeti népeknél olyan izolált törzsek, amelyek egyes egyedeit kiemelve, azokat ugyanazon törzs több száz évvel ezelőtti állapotába helyezve teljes mértékben be tudna illeszkedni. Részünkről ez már nem lehetséges. A nyugati típusú társadalomban a technikai és kulturális változások miatt, - amelyek jelentős részét a demográfiai tényezők katalizátorként gyorsítják – az adott körülményekhez való alkalmazkodásként egyedei gondolkodásmódja is folyamatosan változik. Higgyük el, hogy fejlődik, de mindenképpen egy adott irányba halad. Ebből adódóan a történelmi eseményeket, történéseket és döntéseket nem lehet a mai szemmel megítélni.

Sajnos bő lére eresztettem mondandómat, de összegezve csak annyit mondhatok, hogy ha a történelemre tekintünk, akkor ne ítélkezzünk, hanem tanuljunk belőle.

A reklámok és a kirakatok ismét szívecskékkel vannak teli, ebből lehet tudni, hogy ismét elkövetkezett az a bizonyos nap. Úgyhogy kedvenc klasszika-filológusomtól/filozófusomtól következzék két idézet.

Azoknak, akiknek van mit ünnepelni:

A legszemérmesebb szó, melyet valaha hallottam: „Dans le véritable amour c’est l'âme, qui enveloppe le corps”.

Illetve azoknak, akiknek épp nincs mit ünnepelni:

Aki magát megveti, még mindig tiszteli magában azt, aki megvet.

Jöjjön egy kis poliblog: az SzDSz-MDF választási koalíció.

Miután a sajtóban kezd körvonalazódni ez a választási khiméra, bennem is furcsa képek kezdenek alakot ölteni.

Például nem tudom, hogy kijönnek-e egy új logóval, mondjuk egy szárnyaló tulipánmotívummal. Vagy egy teljesen új arculat: a szivárvány színeiben pompázó puli kutya. Mellette a juhász, kezében egy szitár és szűrét leterítve sodor egy füves cigit. Alapvetően elég szűknek tartom a két párt támogatói halmazának közös metszetét. Nem is értem, ez mennyiben növeli meg a parlamentbe jutásuk esélyét. Egyetlen közös céljuk jelenleg úgy tűnik, hogy csakis ez lehet. De ha mégis bejutnak, onnantól kezdve ismét egymás ellenfelei/ellenségei lesznek? Vagy majd ha bejutnak, akkor győz az erősebb ideológia.

De akkor mégis melyik? Szelek szárnyán, vagy Vereckén át?

Esetleg ebből is egy vegyes szemlélet jön ki. Multikulturális-népnemzeti? Liberális-protekcionista gazdaságpolitika? Göncz és Antall újra találkoznak?

El nem tudom képzelni, hogy mely réteget próbálják meg ezzel megfogni. De az biztos, hogy nem az ideológiai szavazókat.

Eljött hát a 2010-es év, amikor is – Arthur C Clarke szerint – berobban a Jupiter.

Miközben a közös szovjet-amerikai űrmisszión a Leonov megközelíti a kilenc éve elhagyott Discovery űrhajót, a Földön kirobbanni látszik a harmadik világháború. Ekkor a monolitok a gázóriást berobbantják és létrehoznak egy csillagot, ami lehetővé teszi az élet továbbfejlődését az Európa holdon. Az új fejlemény eltántorítja az emberiséget az önpusztítástól, és reménykedve tekint a jövő felé.

Több, mint valószínű, hogy ez a vízió nem fog megvalósulni ebben az évben, hiszen már a 2001-es vízió sem jött létre. Furcsa látni, hogy a hatvanas években hogyan képzelték el a XXI. századot. Az űrtechnika akkori fejlődésének tekintetében nem is tűnt nagyon eltúlzott elképzelésnek. Bár részben igaza lett Clarke-nak – nemzetközi űrállomás, civilek űrutazása -, de az interplanetáris emberi utazás 1972 után megszűnt. Épp ahogy azóta megszűnt a gonosz birodalma is. Darabjaira hullott, így már nem kell attól félni, hogy a Mars nem csak a színe miatt lesz a vörös bolygó.

Az űrszekereken és a csillagkapun szocializálódott fiatalok persze már alig várják a földön kívüli kapcsolatot, ami egyre tovább késik. Persze ennek a szcientológusok örülnek, mert több idejük van felkészülni. Bár sokkal valószínűbb Lemnek az elképzelései, mely szerint ha találkozunk is idegen értelmes lényekkel, képtelenek leszünk a kapcsolatfelvételre. Vagy annyira értelmezhetetlen életforma (Solaris), vagy a társadalma annyira totaliárus és zárt (Éden), esetleg az üzenetükből legfeljebb egy csodafegyvert vagyunk képtelenek készíteni (Az Úr hangja), vagy már megsemmisültek, de így is fenyegetést jelentenek számunkra (A Legyőzhetetlen). A legbékésebb találkozás Pirx pilótáé, akinek szeme láttára megjelenik egy idegen objektum az űrben, majd eltűnik és ő még csak oda sem tud köszönni.

Kiskoromban én is sokat képzeltem erről az évről (vagy még inkább 2015-ről, hála dr. Emett L Brown-nak), ami nem nagyon valósult meg. Szerencsére.

Be kell, hogy valljam, néha eltűnődök Mónikán. Évek óta, napi rendszerességgel ajánlja fel életének egy részét, hogy aberrált emberekkel készítsen műsort. A meghívott „vendégek” az emberi kapcsolatok undorító paródiáját mutatják be. Egy cseppet sem kímélve mások testi-lelki épségét, a stúdió székeit vagy éppen a magyar nyelvet. Történeteiket időnként nem igazán tudom követni, vagy azért, mert az általuk használt szókészlet az enyémmel csak apró részhalmazt alkot (van, hogy szinte csak a kötőszavakra korlátozódik), esetleg a kiejtésük annyira speciális, amit már én sem értek. Lényeg, hogy indulatok feszülnek egymásnak napi negyvenöt-ötven percben olyan lények által, akik a társadalmi együttélés szabályait sosem tudták elfogadni, vagy megérteni. Ösztönlények, akik megköszönik, hogy Mónika lehetőséget adott nekik, de aztán megszólal a gong és egymásnak feszülnek, és az egész átcsap egy igazi útszéli perpatvarba.

Mindezek után kérdem én, hogyan tudja megőrizni épelméjűségét Mónika? Erkölcsi értékrendje hogyan tud megmaradni egy ilyen közegben? Miközben nap, mint nap látja az emberi élet állatias megnyilvánulásait, hogyan képes fennmaradni és nem lesüllyedni az ő szintjükre?

De a címben szereplő Nietzsche idézetnek van egy első sora is: Aki szörnyetegekkel küzd, vigyázzon, nehogy közben maga is szörnyeteggé váljék. (Most szólok előre, gyakran olvashattok majd idézeteket tőle a blogomban, mert rájöttem, hogy a műveltségbeli hiányosságokat könnyű leplezni azzal, ha valamely híres filozófustól idézel. Nietzsche pedig erre tökéletes alany.)

Kérdés az, hogy Mónika azért kezdte el a műsort, hogy megmutatva a társadalomnak ezt a torz karikatúráját, ezeket a szörnyetegeket, a tévénézőket akarja egy teljesebb élet felé terelni. Az Abyss, az emberi lélek legmélye kerül bemutatásra, és mint egy Bosch festményt szemlélve rémül meg az ember. Jobb esetben.

Esetleg egy freak-show az egész, ahol Mónika a porondmester, csak nem testi fogyatékkal, hanem lelkivel élő emberek kerülnek a színpadra. Alantas lényünk pedig epekedve várja az aznapi nyomorúságot, hogy bizonygathassuk magunk előtt: Mi ennél különbek vagyunk! De az egyetlen különbség csak az, hogy a ketrec másik oldalán állunk.

Akár tanító jelleggel, akár a cirkusz miatt csinálja már több éve, az biztos, hogy rendkívül nyomasztó lehet. S félek, hogy a mélység már visszanézett belé.

Zut! - mondhatná egy francia a hírre, hogy Chirac ellen eljárást indítottak. Kikerült az érinthetetlenek kasztjából, most már halandóvá lett. Egy országban, ahol az etatizmus hivatalos vallás és a köztársaságokat, mint a sikertelen kísérleteket beszámozzák (, amiről sosem tudtam eldönteni, hogy a francia humorérzék, vagy a francia nacionalizmus jele), ez eléggé meglepő hír. Még akkor is, ha a köztársasági elnöknek már nincs akkor nimbusza, mint de Gaulle, vagy Pompidou idejében. Persze akkor még a politika nem látszott ennyire korruptnak, mert a sajtót rövid pórázon fogták.

Ifjabb koromból csak két fontosabb mozzanatra emlékszem Chirac politikai pályafutásából. Egyik az volt, amikor a közvélemény felháborodása ellenére csak robbantott még egy atomot a békés Polinéz szigetvilágban, ekkor kapta a megtisztelő Hirochirac becenevet. A második alkalom pedig az volt, amikor a 2002-es választások második fordulójában gyakorlatilag minden párt a Nemzeti Fronton kívül őt támogatta a szélsőjobbos Le Pen ellenében, mint a kisebb rosszat.

Ráadásul ami miatt eljárást indítottak, az még a polgármesteri székből követte el. Természetesen ez még nem biztos, mert az eljárás még folyik, nem zárult még le. Amivel pedig gyanúsítják, hogy munkatársainak kitalált beosztásokat kreált és így vettek fel fizetést a semmiért. Alapvetően ez része lehetett a politikai programjának, hisz megígérte, hogy munkahelyeket teremt Párizsban. Ezek után nem értem, hol itt a probléma.

Furcsa peformansznak lehettem tanúja a hosszú hétvégén, amit kénytelen vagyok veletek is megosztani. (Kényszerűségem mérhetetlen értetlenségemből fakadhat, ezúton is elnézést.)

Az egyik kereskedelmi TV csatornán (nem azért írom ide, hogy melyiken, mert nem akarok reklámot, egyszerűen csak nem emlékszem) adták le a Jónás és a zöldségmesék című CGI rajzfilmet. Az egész úgy kezdődött, mint a többi rajzfilm: egy csapat zöldség elindult egy kisbusszal, ami lerobbant és ezért betértek a közeli vendéglőbe. A nagy csavar ezután jött, amikor is a gyanútlan turistáknak 3 kalózzöldség elmesélte Jónás történetét. El nem tudom képzelni, hogy kinek jutott eszébe növények antropomorfizálása, csak azért, hogy a Bibliát népszerűsítse. Szemeim előtt megjelenik a helyzet, ahogy az animátorok és a többi kreatív ül egy szobában és megy a brainstorming:

-         Milyen rajzfilmet készíthetnénk, amely többszörösen is nevelő hatású?

-         Hát, lássuk csak. Mit szeretnek a gyerekek?

-         A rajzfilmeket!

-         Mit nem szeretnek a gyerekek, ami mégis fontos a számukra?

-         A zöldséget!

-         És mi az, ami fejleszti morális készségüket, egyúttal tanítja őket, hogy felnőttként a társadalom hasznos tagjaivá váljanak és a republikánus jelöltre szavazzanak?

-         Természetesen a Biblia!

-         Akkor meg is volnánk.

Ezek után jöhet Sziddharta élete aminósavakkal előadva, vagy a kisbolygók segítségével –természetesen szigorúan az emberhez hasonlóság legcsekélyebb jele nélkül- a Korán megfilmesítése.

A lehetőségek szinte végtelenek.

Úgy érzem, épp itt az ideje, hogy bevezetésre kerüljön egy újabb világnap. Ez lenne a Politikai Inkorrektség Világnapja, avagy a Harag Napja. Ezen a napon senkit sem gátolnának a félelmek és mehetne ezerrel a zsidó-buzi-cigány szentségelő hármasság. Nem kellene körmönfont metafórikus jelzőket kitalálni szegény politikusoknak és újságíróknak, hogy elnyerjék rajongóik kegyét. Az együttélés szabályai ezen a napon nem élnének. A nők másodrendű állampolgárokká avanzsálnának, a kerekesszékesekből bénák, a Dawn-kórosokból mongol-idióták válnának, stb...

Sőt, akár titkos sorsolással mindenkinek választhatnának valakit, akit aznap gyűlölhetne és mindenféle névvel illethetne. Megláthatná benne azt az ellenségképet, azon csoport tipikus képviselőjét, akik miatt fogy a magyar, akik miatt olyanok az utcáink, és akik miatt olyan ez az ország, amilyen.

Orwell is leírta már, de senki sem vette őt komolyan.

Remélem engem se.

Meglepetten vettem észre a kincstári tévében, hogy egy szombat reggel nem Lakat T. Károly idegesítő baritonjára vagy Verebes halálhörgésére ébredek, hanem Egyforintértmegmondom Aladárra. A teletextre kapcsolva sem lettem okosabb, mert az nem követte a hirtelen változást. Ennek már több hete, de a hétvégi reggeli műsort valamiért nem tudja követni a műsorismertető.

Tisztes konteósként igyekszem a tényeket a magam szája íze szerint értelmezni, és úgy tűnik, hogy nagyon előkészítetlen ez a kis tőzsdepalota-forradalom. Vagy talán senki sem tudta elképzelni, hogy létezhet olyan hatalom, amely képes eltüntetni a képernyőkről a Napkeltét. (Én igazából csak a jó kis potemix reklámokat fogom hiányolni.)

Szombat reggelre csupa olyan műsor került, amit gyorsan előbányásztak az archívumból: elfelejtem olykor-olykor Mézga család, de a negyvenedik ismétlés után már képtelen az ember a retróérzést megkapni; egy politikailag rendkívül korrekt ausztrál gyermeksorozat; és a Black Rose vár titka, ami leginkább egy szcientológiai-rózsakeresztes ifjúsági sorozatnak mondható, amiben Dzsoko Rozsics kivételesen nem magyar betyárt alakít.

Szóval igazán örülök a minőségi váltásnak – sosem értettem, hogy hétvégén miért kell politikai műsorral indítani a napot -, de azért ezt jobban is megszervezhették volna. Több közszolgálatisággal.

  Üdvözlet a polifónikus csengőhang korából, az ingyen kölcsön korából, az értékek nagy leértékelésének a korából, a kollektív magány korából, az uniformizált egyéniség korából, a nemgondol korából!

Blogomat a harmadik évezred nyitányaként lezajlott nagy kataklizma egyetlen szemtanújaként írom. Ebben a poszt-apokaliptikus környezetben határoztam el, mutáns BKV-ellenőrök szorító gyűrűjében, egy kvark-mezőn menekülve, hogy anti-proton-sugár-nyaláb fegyveremmel létrehozok egy tér-idő anomáliát. Sajnos kénytelen voltam ilyen drasztikus megoldáshoz folyamodni, mert a piac teljesen telítődött teszkó gazdaságos szingularitással és az osan is kijött a nagy tételben kapható temporális szekvenciáival... Egyszóval visszatarthatatlan kényszert éreztem arra, hogy valamit publikáljak végre. Hisz ki ne akart volna gyerekkorában kolumnista lenni, de legalább is egy chrudinákalajos, vagy egy Hardy-moszkvábóljelenti-Mihály.

Olvassátok, jó lesz.